Első nap - az álmodozáshoz

2015.04.06

  Gyönyörű reggelre ébredtem. Az ablakon kifelé pásztáztam, ahogy a város utcái, megtelve élettel tanúsítanak arról, hogy már ideje lenne nekem is rajtolni valamit, hiszen már tíz óra. Kiszálltam az ágyamból és egyenesen a fürdő felé vettem a tendenciát. Mihelyt beléptem, már kezdtem is vetkőzni, majd beálltam a zuhanyzó kabinba. Megengedtem a forró vizet, majd pár percig áztattam magamat. Amint végeztem, elzártam a vízcsapot és kinyúltam, a már előkészített törlőkendőkért. Az egyiket magam köré csavartam, a másikat pedig a fejemre tettem, hogy felitassa a vizet a hajamról. Kiléptem a kabinból és a mosdó kagylóhoz léptem. Megragadtam a fogkefémet és elkezdtem sikálni a fogaimat. Miután ezzel is meg voltam, visszamentem a szobámba és kerestem valami melegebb ruhát, mivel kint elég hűvös volt. Egy egyszerű farmer nadrág és egy bő póló mellet határoztam el magam. A hajamat megszárítottam, majd kikeféltem. Simán kiengedtem, a hosszú, hullámos tincseim a vállamra omlottak. Egy minimális mennyiségű sminket pakoltam fel magamra, majd le ellenőriztem, hogy fel van-e töltődve a telefonom. Felkaptam a vállamra a táskámat, majd beledobtam a készüléket.




Amint leértem a földszintre, megcsapta az orromat az epres palacsinta illata. A konyhába érve
meghallottam anyu dúdolását, miközben a palacsintákat gyártotta. Elmosolyodtam jókedvén, majd észrevettem a pulton lévő, már kész palacsintákat. A szemeim felcsillantak, majd nyelvem kiöltve nedvesítettem be a számat.

- Reggelt. - köszöntem boldogan anyámnak, majd a pulthoz siettem.
- Reggelt, de ne egyél a palacsintákból, mert az a vendégeimnek készül! - csapott rá a kezemre anya, mire kikerekedtek a szemeim.
-Vendégek? Akkor én megyek is. - siettem kifelé a konyhából, de nem mehettem el korgó gyomorral itthonról. Sarkon fordulva visszasiettem a konyhába, majd elvettem egy palacsintát. Nevettem anyám arckifejezésén.
- Mondtam, neked, hogy ne egyél belőle! - nézett rosszallóan, mikor már a kijárati ajtónál álltam.
- Hát persze anya. - nyeltem le az utolsó falatot is, majd kiléptem.
A hűvös megcsapta az arcomat, ezt követően kirázott a hideg. Lejjebb húztam a bő pólóm ujjait, ezáltal az befedte a kézfejemet is. Fellélegezve siettem le a lépcsőn, majd a helyi kávézó felé vettem az irányzatot.
Ráérősen sétáltam a nyüzsgő utcákon. A kávézó nem is volt olyan messze. Kifejezetten olyan munkát kerestem magamnak, ami közel van az otthonomhoz, hogy míg nincs meg a jogosítványom, ne keljen furikáztassam magam. Igaz az iskolát még nem végeztem el, de a saját magam lábára szerettem volna állni, így esetenként bejárok dolgozni a helyi presszóba felszolgálóként.
 Igazából minduntalan énekelni akartam. Ez volt az egyetlen dolog ami le tud kötni. Álmodozni szabad, nem? A szüleim szerint ez nem számottevő "munka" , épp ezért nem is vesznek engem komolyan. Egy éve járok énekórára, s a tanárnőm szerint nagy jövő áll előttem. Az iskolában vannak fellépéseim, de nekem ennél már több kell. Valami újra vágyok, valami igazán nekem valóra. Többre.
Sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy megmutassam magam, de azt hiszem eleget vártam, most jött el az én időm.
Szokásos álmélkodásomhoz híven, észre sem vettem, hogy már meg is érkeztem a kávézóhoz.
Amint beléptem beszívtam a friss kávé illatát. Ez egy nagy nap volt, hisz új munkatársunk lesz, én pedig ilyenkor teljesen el vagyok veszve. Feszélyezve érzem magam és hírtelen minden energiát mintha kiszívtak volna belőlem. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Szorongós fajta.
Azonnal a pult mögé spuriztam. Magamra vettem a borzalmas kötényt, majd próbáltam felmérni a terepet. Hátha már itt van az új munkatárs. Csalódnom kellet, de egyben fellélegeztem is, még van időm felkészülni, az első benyomásra.
- Dorsey! - köszöntött egy meleg öleléssel Cara, a munkatársam és egyben a legjobb barátnőm - Már megint izgulsz, ez nem az első alkalom! - szólt rám élesen.
- Nem, igazad van izgultam már nagyon sokszor. - bólogattam értetlenül, mire elmosolyodott.
- Nem úgy értettem - nevetett - csak azért izgulsz, mert veled mindig történik valami bénaság.
- Nem is értem miért, pedig tök ügyes vagyok. - magyaráztam zavartan.
Én tényleg ügyes vagyok. Majdnem mindig sikerül megcsinálnom a rám szabott feladatot, ami abból áll, hogy odavigyem a vendégeknek az italukat. Na jó persze, volt, hogy kilöttyintettem már zakóra, abroszra, szoknyára, földre, méregdrága ruhára, vagy csak simán el sem jutottam vele az asztalig, mert már a földön landolt. Mindezek ellenére még megvan a munkám és nekem csak ez számít.
- Csajok, megérkezett az új munkatársunk! - örvendezett Susan, a főnökünk, aki nem sokkal volt idősebb nálunk, épp hogy elvégezte az egyetemet. Mindig is szerettem neki dolgozni, megértő volt, ha nem tudtál bemenni aznap, vagy ha épp kimerült voltál és nem voltál a legfittebb. Talán csak miatta van még meg a munkám a sok kellemetlen incidens után.
- Sziasztok, én Guadalupe Earnest vagyok! - fogott kezet mindenkivel egy kicicomázott, hamisított díva. .
Feltűnően sokat mosolygott, mint aki most szabadult a vigyorgóbol. Elég aberráltnak nézett ki. Nem volt szimpatikus egyáltalán. Szakavatott voltam az érzelmeim kimutatásával, de most természetesen láthatták rajtam az undor jeleit. Szüntelen őt figyeltem, gyomorforgató volt a bájolgása. Muszáj volt kievickélnem ebből a helyzetből, tudtam, hogy valami történni fog.
- Várnak a vendégek. - mosolyogtam rá erőltetetten, ezt követően vissza caplattam a helyemre.
Már annyira várom, hogy itthagyhassam ezt a kuplerájt. Egy sanszom maradt. Félre kell tennem a büszkeségemet, s próbálkozni. Ha az énekesi páját választom, akkor kockázatokat kell hoznom.

- Min tépelődsz ennyire? - mosolygott rám Cara. Arcáról szinte kapásból le lehetett olvasni, hogy nem fogom tudni megszakítani ezt a témát.
Erőt vettem magamon és félbehagytam a munkát felé fordulva. Nagyot sóhajtva kezdtem el a mondanivalómat, félve, hogy fog rá reagálni.
- Meséltem neked arról mit szeretek a legjobban csinálni... - sejtelmesen bólintott egyet vigyorogva, mintha már előre tudná mire készülök - ...gondoltam talán nem lenne ostobaság megpróbálkoznom vele. - haraptam be szám sarkát és összeszorítottam szemeim, miközben félve vártam a reakciót.
Másodperceken belül Cara nevetését hallottam meg. Nem csodálom, hisz úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek aki most vallja be a szüleinek, hogy valami rosszat csinált.
- Azt hittem, hogy már sosem jön el ez a nap. - válaszolt boldogan, mire döbbenten nyitottam ki szemeimet.

Helló, kedves idetévedők, illetve leendő olvasók!

Egy új történettel érkeztem, remélem a téma elnyeri a tetszéseteket. Előre szeretném leszögezni, hogy a blog NEM fanfiction lesz, csupán néhány karaktert híres emberek külsejébe bújtattam!

Ha elolvastad a részt akkor kérlek hagyj nekem egy megjegyzést, illetve amennyiben elnyerte a tetszésed akkor iratkozz fel! 

További jó blogolást.